|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.29. 20:50 - |
 |
[9-1]
Nagyon jól esett volna, ha most kivételesen nem ellenérveket hoz fel a kérdéseim ellen, hanem inkább válaszol azokra, amiket én tettem fel neki. De Mea legalább olyan makacs és önfejű volt, mint én, még akkor is, ha jobban kezelte a konfliktushelyzeteit nálam. Ez most is megmutatkozott, mert nem adta magát egykönnyen, én pedig kénytelen voltam felvenni a kesztyűt, nem, mintha másképp terveztem volna.
- Persze, hogy nem a városig futottam, csak idáig a partig - sóhajtottam fel gondterhelten. - Nem mondhatnám, hogy főképp utánad jöttem és azt sem, hogy csak magam miatt. Mindkettő benne volt és még sok más indok is, de a lényeg, hogy muszáj volt. A hajam meg... Hát azt hiszem, jobban illik a mostani énemhez, tudom, hogy nem a legjobb neki, de talán nem válik kárára sem, persze, hogy nem az a célom, hogy tönkretegyem. De tudod, mit? Gyere - pattantam fel. Órkig magyarázhattam volna, hogy mi történt, de nem volt kedvem. Nem tartottam magam a szavak emberének, inkább a tettekének és ez most sem volt másképp. Nem voltam benne biztos, hogy ez jót tesz majd Meának, de abban a pilanatban az tűnt a legjobb megoldásnak. Az sem volt biztos, hogy nem hibázok ezzel egy óriásit, csak reménykedhettem benne, hogy nem így lesz.
- Mutatok valamit. De azt nem itt lenne a legcélszerűbb - bár amikor körülpillantottam, nem láttam, hogy bárki is lenne körülöttünk, de jobb volt ezt máshol megejteni. Ha minden igaz, már Mea is felállt, így elindultam az erdő felé, amit szerencsére tudtam, hogy merre van. Azért biztonságban előkerestem a telefonom csak annyi időre, hogy ránézzek a térképre, jó felé megyünk-e, de szerencsére a helyes irányba tartottunk, aztán el is raktam a készüléket és a térképet is kikapcsoltam. Nem szerettem volna, ha bármi zavar, miközben én a húgom életét és minden felforgatni készülök. A világ legszebb nővére kijelentése nagyon meghatott, de féltem, hogy most mindezt lerombolom. Bár hálásan pillantottam rá az ekkora szeretetrohamért, biztos, hogy tudta anélkül is, hogy ennél többet mondtam volna, értékeltem a megnyilvánulását és ebben a pilantásban benne volt a köszönetem is. Persze, hogy nekem pedig ő volt a lehető legjobb húg, testvér, de az nem én lettem volna, aki ezt ki is mondja. - Bármit is látsz majd, nagyon kérlek, legalább ne rohanj el - mondtam szinte könyörögve, miközben beértünk az első fák közé ezen a részen, de én még mélyebbre szerettem volna menni, mielőtt bármit is teszek.
//Folyt. köv: erdő// |
 Nem tetszett a helyzet, nagyon nem. Már korábban észre kellett volna vennem, de csak most kezdett derengeni abban az általában mindenféle gondolattól teli fejemben, hogy valami nincs rendben vele. Olyan volt, mint szokott, valami mégis hiányzott. Talán tartott valamitől, talán valami baj volt, és azért volt itt, nem tudtam, de mindenképp választ akart kapni a kérdéseimre, de úgy gondoltam, job, ha az előbbiekre hagyom válaszolni. - Nem, tényleg nem. De nem lep meg, sejtettem, hogy nem fogsz megnőni, még akkor sem, ha azt hittem, hosszabb idő után látjuk egymást újra. Örülök neked, csak ... Szóval nem értem ezt. - Ingattam a fejem, s az érzésem, hogy itt valami nem stimmel, a következő percekben sem hagyott alább. Tudtam, hogy nincs értelme vele vitatkoznom, főleg nem ezen, ha ő ülve akar beszélgetni, üjünk le, nekem mindegy volt. Leültem mellé, kezeimet az ölembe ejtettem, s vártam, mmi lesz. Nem kellett sokáig várakoznom, hamarosan megtörte a csendet, de az, amit mondott, határozottan nem tetszett. A fejemet csóváltam, s megpróbáltam összezsedni a gondolataim, csak aztán válaszoltam. - Először is. Én nem pont ide gondoltam, hanem úgy a városba, addig nem futhattál, ezt nem tudod elhitetni velem. Másodszor. Persze, persze, de ez megold valamit ilyenkor? És egyáltalán. Úgy is szép voltál, el fogod rontani a hajad. Bár félre ne értsd, nekem így is a világ legszebb nővére vagy. Tudod, hogy nekem apszolút nem ez számít, csak... És akkor harmadszor... Az én történetemnél biztosan nem bonyolultabb, és egyáltalán nem Deirdre tehet róla. Én mondani akartam, tényleg, neked, másnak semmiképp, de pont azért jöttem el, mert úgy gondoltam, a ti életeteknek nem kell azért felfordulni, amiért az enyém felfordult. De akkor a tied nélkülemis borult ezek szerint. Annyira sajnálom, Maire.. - Mondtam, az utolsó mondatot már halkabban. Talán tényleg beszélnem kellett volna vele rólla. Rettegtem attól, mi lesz, ha kiderül, tényleg nagyon féltem. De mostmár nem tudtam, mit tehetnék, komolyan nem. De egyenlőre nem voltam hajlandó mást mondani, nem is lettem volna képes még rá egyenlőre, ez is kezdett sok lenni. Vagy sokk, ki tudja, talán mindkettő. |
Szomorkásan néztem rá, valahogy volt egy olyan érzésem, nem lesz felhőtlen ez a találkozás. Nem, mintha nem örültem volna annak, hogy újra itt vagyunk egymsnak, csak nem voltam felkészülve rá, ahogy ez már többször is megfordult a fejemben, mióta itt voltam. Várni szerettem volna még ezzel, de arról persze nem tehettem, hogy a véletlen összehozott minket, az már egy másik kérdés, hogy én soha sem hittem abban, hogy bizonyos dolgok csak úgy megesnek, az én nézeteim szerint mindennek volt oka, én már csak ilyen voltam.
Mea hamar kizökkentett agondolatmenetemből, mikor válaszolt, belőlem pedig halk, nemtetszést kinyilvánító hang szakadt ki, a nem épp magasröptű válaszon, de legalább hamar lecsapta a magas labdát. Valahogy most nem volt hangulatom viccelődni, pedig állítólag van humorom, így inkább csak felsegítettem, azért azt nem álltam meg, hogy ne feleljek a megjegyzésére:
- Most már nem vagy alacsonyabb nálam - az élcelődés ellenére nem tudtam elmosolyodni, egyszerűen nem ment. Aztán még komorabb lett az arcom, amikor lebombázott egy csomó kérdéssel, aztán átölelt, amit elég merev izmokkal tűrtem és amikor elengedett, kissé hátrébb is léptem.
- Először is talán jobb lenne ezt a beszélgetést ülve folytatni - indultam vissza ahhoz a sziklához, ahol ő is ült korábban és, ha minden igaz, ő is követett. Helyet foglaltam, de a kőzet elég széles volt ahhoz, hogy mindketten kényelmesen elférjünk rajta. - Hát akkor vegyük sorra - sóhajtottam fel, miután sikerült egy kicsit összeszednem magam, ami egyáltalán nem volt könnyű.
- Amint látod, először is, egészen eddig futottam - mutattam végig magamon. - Másodszor ez egy bonyolult történet, harmadszor pedig - végigfuttattam ujjaim a hajfonatomon -, mert még mindig jobb, mintha tetováltatnék. Tudod, általában ilyet akkor szoktak az emberek, mikor valami totálisan felfordul az életükben. Nyugodj meg, otthon mindenki jól van, semmi ilyesmi nem történt - sóhajtottam fel. - Csak... Mondd, mégis mi a fészkes fenét mondott neked Deirdre, amivel rávett, hogy idegyere? - akadtam ki teljesen hirtelen, ahogy ez már nálam megszokott volt. Nem szerettem volna leszidni szegényt, csak tudni, hogy mi volt az oka annak, hogy itt kezdje az egyetemet. - Tudom én, hogy ösztöndíj, de biztos, hogy nem ez volt az egyetlen ok. És nem fogadom el azt a választ, hogy majd később. Én válaszoltam, most te jössz. Aztán talán én is elmondom a többit. De jobb, ha mindent az elején letisztázunk. Előbb, vagy utóbb úgyis ez következett volna - tettem hozzá a végét egy kicsit halkabban, inkább már csak magamnak, de mivel közel ült hozzám egyáltalán nem lett volna furcsa, ha húgom is meghallja. Nőiesen keresztbe vetettem a lábaim és a karjaim is összefontam a mellkasom előtt, elég zárkózó testtartást felvéve ezzel, de tekintetemet továbbra is Meara irányoztam és reméltem, hogy kapok válaszokat még akkor is, ha szokás szerint egy kicsit kemény voltam. Hogy számítottam-e valamire? Nem. Semmire. Csak azt tudtam, hogy még valami oknak kellett lennie, amiért Deirdre ideküldte a húgom. Egyre jobban neheztetem ezért, mert azt éreztem, hogy felforgatta a családom életét, amihez egyszerűen nem volt joga.Bár az enyémhez talán nem neki volt a legnagyobb köze, de volt egy olyan elméletem, hogy Meát ő hálózta be. |
Nem hittem el, hogy mindez igaz. Nem akartam, hogy utánamjöjjön, egyáltalán nem. Az életem már ígyis egy rémálom volt, és pont ezért menekültem. Azért hogy az övéjük ne legyen az. Menteni próbáltam a menthetőt, és azokat, akik a világon a legtöbbet jelentették számomra. És akkor most alighogy megérkeztem, fel se fogtam, hogy itt vagyok, és akkor megjelenik ő is. Annyi mindent kellett volna rendeznem még magamban, időt akartam hagyni erre. De nem, már megint neki volt igaza, nem kellett volna előre kiagyalnom, hogy talán összeszedem valamennyire magam nyáron, és belevágok az egyetembe valamennyire normálisan. Ugyan már. Túl egyszerű lett volna ezek után. Mikor megszólalt, minden ellenére elmosolyodtam, nem hittem el, hogy ilyenkoris úgy reagál, ahogy ő akar, és kész, de legalább tudtam, hogy tényleg ő az. - Látom. Vérzik a térdem, és alacsonyabb vagyok nálad jelenleg. - Mondtam. Hülye megszólalásra hülye megszólalással vágunk vissza. Legalábbis ez köztünk így ment otthon, a többiekkel is, ha olyan kedvünk volt. Most tulajdonképp nem hittem volna, hogy ezt hozza majd ki belőlem, így történt, hogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Ide is utánamhozta az otthonom egy darabját. - Mit csinálsz itt? Miért jöttél utánam? És miért festeted a hajad? - - Szipogtam, majd elfogadtam a segítségét, felálltam, és átöleltem. Úgy döntöttem, mindketten megérdemeltünk egy testvéri ölelést, de nem maradtam így sokáig, nem akartam mégjobban elérzékenyülni. Kérdőn fürkésztem az arcát, várva, mit felel majd, éreztem, hogy lesz mit mesélnie. Arra még nem mertem gondolni, hogy nekem is volna esetleg mondanivalóm a számára. |
Egy idő utn azon kezdtem el gondolkodni nagyon elmésen, vajon, hogy bírtam ki eddig a tartós bámulást pislogás nélkül? Meg, hogy lehet, hogy felállítom az egyhelyben állás egyéni rekordját magamnak? Nos, ez már csak egy ilyen különös nap, különös városban. És volt egy olyan gyanúm, hogy ezt valószínűleg több is követi majd. Már annyira belefeledkeztem a lány nézésébe, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha színváltós lesz a hajam és a ruhám és beleolvadok a környezetembe, mint egy kaméleon. Vagy sziklává változom, bár az elég csúfos vég lenne, de tény, hogy annyira megdöbbentett a látvány, hogy még mindig egy szobor merevségével ácsorogtam ott és valószínűleg az sem ijesztett volna meg, ha bombát robbantanak a fülem mellett, maximum megsüketít. Figyeltem, ahogy a barna hajú teremtés mellkasa emelkedik és süllyed, még ilyen messziről is tisztán hallottam a légvételeit az élesebb hallásomnak köszönhetően. Ezek szerint még mindig nem vett észre, bár egy idő után a légzése szaporább lett, talán megérezte, hogy figyelem. Ezt alátámasztandó hamarosan felállt és megfordult, aztán a szemei csészealj nagyságúra kerekedtek, én viszont csak álltam ott ugyanúgy, mintha tényleg odaragasztottak volna. Azt viszont konstatáltam, hogy tényleg Mea az, semmit sem változott, ugyanolyan, mint régen és kétségtelenül a Húgom, így, nagybetűsen és teljesen pozitív értelemben. Nagy kő esett le a szívemről, mert Deirdre beszámolója után tartottam attól, hogy ő pedig mondjuk vérmacskává változik, ha van olyan egyáltalán, bár lehet, hogy nem lepne meg, ha kiderülne, igen. Viszont a különös illata sem hagyott nyugodni, vagy az is lehet, hogy csak a különösen érzékeny orrom csap be? Ki tudja.
Mégsem rohantam oda hozzá, mégsem öleltem át rögtön, pedig nyilván örültem, hogy megtaláltam. Vagy nem is tudom, hogy minek lehetne ezt nevezni, mert hát nem is kerestem őt. Szinte lelassult az idő, ahogy figyeltem, hogy elindul felém, lehet, ha nagyon akartam volna, minden izmának mozzanására oda tudtam volna figyelni. Azt viszont nem vettem számításba, hogy a következő pillanatban elcsúszik és végigterül a köves parton. Ekkor vonaglott meg az arcom elsőként, bármiféle kifejezést is mutatva, elég fájdalmasan. Ez biztos, hogy nem lehetett kellemes, egyáltalán nem. A következő légvételemnél felsóhajtottam, s bár hallottam a kérdését, nem arra válaszoltam.
- Vérzik a bal térded - tettem egy lépést felé, ösztönösen felsegítettem volna a földről, de valahogy ez a váratlan találkozás mégis megbénított. Végül erőt vettem magamon, pár hosszú lépéssel odamentem hozzá, leguggoltam és a kezemet nyújtottam, ha pedig elfogadta, felsegítettem, azért mégse így társalogjunk, ha pedig valami okból mégis a földön maradt volna, hát kitartóan guggoltam mellette és úgy néztem őt tovább. Még ránézni is más volt így, mint azelőtt, hogy a feje tetejére állt volna minden, persze egyáltalán nem lett kevesebb a szememben, sőt még több, ha ez lehetséges és most is, mint mindig képes lettem volna megvédeni akármitől, talán az első előnye ennek a farkasosdinak az volt, hogy most már eszközöm is van rá. Vártam, hátha mond még valamit, vagy rá jellemzően a nyakamba ugrik, bár nem tudom azt, hogy fogadtam volna most. Igazság szerint a kérdéseire sem vágytam, mert túlságosan fjt még ez az egész, ugyanakkor szerettem volna tudni, hogy mi van vele, viszont még úgy éreztem, nincs itt az ideje annak, hoy kérdezzek, úgyhogy tőlem szokatlanul átadtam a kezdeményezést Meanak. |
Nem tudom, mennyi ideje ülhettem a sziklán, de azt hiszem, megtaláltam magamnak a legjobb helyet a bambulásra, itt még nem is szólhatott rám érte senki, és tulajdonképp én sem róhattam meg magam ezért. Végülis itt nem kellett másra koncentrálnim, vagy valami, maximum arra kellett volna odafigyelnem, hogy mondjuk ne lepjen meg valaki felbukkanása, vagy valami hasonló. De úgy láttam, nem sokan járnak erre most, a futó óta nem is hallottam mást erre jönni. A szandálom levettem, s elhelyeszkedtem, sosem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmesen is el lehet ücsörögni egy sziklán, de úgy tűnik, ezt nekem faragták ide. Mert valószínű, valaki, egy jótündér mondjuk látta, hogy egyszer itt kötök ki, és ezzel akart meglepni... Persze ezt én sem gondoltam komolyan, de a sok komolyabb, a mostani változásokkal kapcsolatos gondolataim között kellett pár ilyen is. És egyébként is... Rajtam kívül más nem hallotta, úgyhogy nem zavart senkit, engem meg aztán tényleg nem. Időm volt, mint a tenger, és egyébkéntis elég zakkant lettem volna, ha már a saját gondolataim is zavarnak. Pár pillanat múlva furcsa érzésem támadt, mintha figyelt volna valaki. Mégse fordultam meg, gondoltam, majd továbbmegy, vagy ha akar valamit, azt pedig bizonyára megtudom hamarosan, végülis ha szeretne valamit, csak hozzámszól, nem? Vagy az is lehet, egy kutya az... Vagy macska. Ő pedig még jó, hogy nem szólít meg, az kellett volna még, igen, tudtam azt mondani, hogy ezek után, ami történt, akkoris meglepődnék, hogyha beszélgetnem kellene egy háziállattal. Vagy már attól is szívrohamot kapnék szerintem, ha megszólítana egy. De végül győzött a kíváncsiságom, s elhatároztam, meglesem, ki néz ilyen kitartóan, jó lett volna tudni, úgyhogy lassan felálltam, és megfordultam. A látványra, ami fogadott, egyáltalán nem számítottam, pár másodpercig azt sem tudtam, tényleg azzal állok-e szembe, akivel gondolom. Végül a szemeire esett a pillantásom, úgy sejtettem, senkinek nincsenek olyan szemei, mint neki. És ha igen, az nem lehet olyan alacsony, mint ő, sok volt az egyezés, akkor is, ha különbséget is tudtam volna mondani. De ez jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Lassan elindultam volna felé, mikor egy vizesebb folton megcsúsztam, és szerintem az évszázad térdreesését mutattam be. Igen, a legjobbkor, természetesen.. Több dolog futott át az agyamon, persze az első dolog az volt, hogy hogy lehetek ilyen béna, amit követett a most alacsonyabb vagyok nála gondolat, és végül a kérdések. Miért jött utánam? Hogy a frászba intézte el ezt ilyen gyorsan? Én is alig értem ide! Mi a frászt csinál it? És miért festeti a haját, el fogja rontani! Végül csak egy szó bukott ki a számon, hogy tényleg megtudjam a legfontosab dolgot. És pirospont, amiért ezt nyugodt arcal csináltam végig. - Maire? - Érdeklődtem kerek szemekkel pislogva fel rá a földről. |
Nem túlzok, ha azt mondom, a mai napig nem sikerült felfognom, hogy mi történt velem az utóbbi időben, de ez egyáltalán nem volt furcsa, hiszen nem régóta voltam itt, jobban mondva ez volt a második napom a városban. Talán elsőként meg kellett volna keresnem Meát, de ez egyáltalán nem volt könnyű feladat és őszintén szólva nem is igazán mertem ezt megtenni, mert nagyon féltem, hogy mivel találom szemben magam. Így inkább csak próbáltam összeszedni magam és egy kicsit feltérképezni a környéket. Serencsére lakást tudtam szerezni és már a kipakoláson is túl voltam, az legalább lekötötte a figyelmem, aztán tettem egy jó nagy sétát, ami igazán jól esett. Igyekeztem éberen észlelni mindent körülöttem és el kellett könyvelnem, hogy ez a hely tele van természetfelettivel, akármennyire is szemet akartam hunyni felette. Nem sok dolgom volt még ilyesmivel, úgyhogy a megkülönböztetésben egyelőre egyáltalán nem voltam profi, de sejtettem, hogy idővel muszáj lesz majd megtanulnom, hogy mi és hogyan van ebben a szürreális világban. Talán az lett volna a legészszerűbb, ha keresek valakit, aki tud ebben segíteni, mondjuk egy boszorkányt, Deirdre ajánlott pár ismerőst, vagy egy másik vérfarkast, állítólag elég sok van errefelé, de az nem rám vallott volna, ennél sokal makacsabb voltam. De azt hiszem, még semmivel nem vagyok elkésve. Egyébként is jobb volt nekem egyedül, egyelőre legalábbis, mert még túl dühös voltam egy új emberi kapcsolathoz és nem szerettem volna egy vadidegen helyen rögtön rossz benyomást tenni.
Az eddigi mai napomat elmélkedéssel töltöttem nagyrészt és azzal, hogy fel-alá járkáltam kis, de ízléses lakásomban, valamint kényszeresen rendezgettem a dolgokat magam körül. Aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, főleg azért, mert a farkas énem is szeretett volna már kibújni belőlem és ilyen téren még elég labilis voltam néha, úgyhogy muszáj volt valamivel levezetni a feszültséget, amire nálam a futás tökéletes volt. Így hát futófelszerelésbe bújtam: vékony nadrág és futótrikó, egy megfelelő cipő, befontam a hajam, hogy ne zavarjon. Mielőtt elindultam volna, a modern technika segítségével egész könnyedén össze tudtam állítani magamnak egy jó kis útvonalat, amin reméltem, nem fogok eltévedni. Amint ez megvolt, kiléptem a lakásból és az ajtó gondos bezárása után már az utcán is voltam, aztán kényelmes tempóban nekiindultam a városnak, telefont vittem magammal, amin tudtam figyelni a térképet, nehogy letérjek az útvonalamról. A táj szép volt, teljesen más, mint amihez hozzászoktam, de szép. Hamarosan kijutottam egy sziklás partszakaszra, ami kísértetiesen emlékeztetett más, általam olyannyira kedvelt helyekre és biztos voltam benne, hogy egy idő után ettől a helytől bizonyosan honvágyam lesz. A meredekebb részektől távolabb maradtam, de még így is küzdelmes terepet biztosított ez a rész és láttam, hogy nemcsak én vagyok olyan elvetemült, hogy erre fussak. Tartottam a tempóm és közben nézelődtem, nagyon jól esett ez a fajta időtöltés, egészen addig, amíg ki nem zökkentett valami, minek következtében egy satufékkel megálltam, majdnem el is estem, csak a reflexeim mentettek meg. Miközben a légzésem próbáltam visszaállítani, összeráncolt homlokkal gondolkoztam rajta, hogy kihez is tartozhat az az ismerős illat, ami megcsapta az orrom. Most már sétálva indultam tovább és hamarosan megpillantottam egy tőlem kissé távolabb ücsörgő alakot, aki még minden bizonnyal nem is vett észre. Annyira abszurd lett volna, ha most tényleg az áll, jobban mondva ül előttem, akire én gondolok, hogy még bele sem mertem gondolni, hogy meg sem kíséreltem megszólítani, mert a végén még hülyének néz, mivel bizonyára egy vadidegen, habár Mea kedvenc parfümét soha nem téveszteném össze semmivel, az illatba mégis keveredett valami más, kellemes, de számomra ismeretlen aroma is. Valahol éreztem már korábban, talán itt a városban, de fogalma msem volt, mi lehet ez, hiszen minden olyan új volt. Csak álltam ott, mint egy retardált és néztem a lányt, aki elmerengve kuporgott egy nagyobb sziklán és elveszetten nézett maga elé. Én meg elveszetten néztem őt. Kínos egy helyzet volt és fejben már megfogalmazni igyekeztem vaamit, hogy mit fogok mondani neki, ha megfordul, már pedig előbb, vagy utóbb meg fog. |
Ha máskor, más körülmények között érkeztem volna mondjuk ebbe a városba, valószínű, első dolgom lett volna, hogy feltérképezzem a környéket. Most ez mégsem az első helyet foglalta el a képzeletbeli listámon, amin a tennivalóim szerepeltek, így csak pár nap után döntöttem úgy, hogy körbelesek picit. Annyira messze nem akartam menni, nem akartam eltévedni, és egyébként sem mertem annyira, úgyhogy kis rágódás után rávettem magam, hogy elinduljak. Hajamat befontam, magamra kaptam egy hosszabb nyáriruhát, a kistáskámért visszaszaladtam egyszer, és már útra kész is voltam. Végigsétáltam pár néptelenebb utcán, bár furcsa volt, hogy nem az a kép fogadott, mint otthon. Még akkor is, ha ez teljesen logikus volt, hogy egy idegen város nem az, ahol eddig éltem, tehát nem lesz ugyanolyan, akkor is úgy gondoltam, kelleni fog pár nap, vagy inkább hét, mire átáll az agyam erre. Arra meg főképp, hogy megtanuljam, mi hol van itt. Kis idő után kiértem egy sziklásabb partszakaszra, s lépteim is lelassítottam kissé. Itt nem volt olyan meleg, és mégsem voltak sokan, ami azért volt jó, mert utáltam a tömeget, és egyébként sem szerettem volna most egy nyüzsgő helyen sokáig időzni. Itt sem terveztem, de végül közeleb sétálltam, s le is ültem. Nyugodt volt itt minden, nekem pedig az jutott ezsembe, nem ártana, ha átgondolnék pár dolgot, úgyhogy borítottam az eddigi elképzeléseimet, és úgy döntöttem, maradok picit. Nővérem nemhiába mondta, ne tervezz előre. És ha azt nézzük, enkem mostanában nem is volt tanácsos, minden eléggé felfordult, de mondjuk nem is terveztem. Először jó lett volna kitapasztalni, milyen az élet itt, no, meg összeszednem magam, vagy valami hasonló. Egy kocogó lány sietett el nemmessze, nekem pedig az jutott eszembe, nekem sem ártana majd mozognom. Bár ehez olyan helyet is kéne találnom, de úgy éreztem, ráér még ez is, bár tudtam, ha alkalmam lesz rá, nem hagyom ki. A zenével nem voltak hasonló gondjaim, a hangszereim velem voltak, úgyhogy azt bármikor tudtam gyakorolni, no, meg az egyetemen is szükség lesz a zenei tudásomra, bár az még nem most kezdődik. A gondolataim százfelé csapongtak, nem álltam meg egyik témánál sem huzamosabb ideig, de azt hiszem, ez nem is volt baj. |
|
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
